A figyelem lett korunk legértékesebb erőforrása – Ezért írtak a Szirének csábításáról a Médiakutatóban
Különösen örömteli és büszkeségre okot adó e-mail érkezett a napokban kiadónk szerkesztőségi postaládájába. A Médiakutató, Magyarország egyik legpatinásabb, legelismertebb kommunikáció- és médiatudományi folyóirata részletes, tudományos igényű recenziót közölt Chris Hayes legújabb, nálunk megjelent kötetéről, amely a Szirének Csábítása – Hogyan vált a figyelem a világ legveszélyeztetettebb erőforrásává címet viseli. A szakmailag rendkívül alapos kritikát Dr. Boldog Dalma, a Budapesti Gazdaságtudományi Egyetem Kommunikáció Tanszékének tanszékvezető-helyettese jegyzi a folyóirat 2026. nyári számában. Már a recenzió felütése és címe is tűpontosan ragadja meg azt, amiért kiadóként küldetésünknek éreztük e mű hazai megjelentetését: „A figyelem a 21. század legértékesebb erőforrása.”
Az elmúlt hónapokban kiadónk blogján visszatérően foglalkoztunk a figyelemgazdaság (attention economy) mechanizmusaival, a közösségi média kognitív hatásaival, a digitális függőségek kialakulásával és azzal a rendszerszintű átalakulással, amelyet a látszólag ingyenes, ám valójában a legdrágább kincsünkért versenyző digitális platformok hajtanak végre a mindennapjainkon. A Médiakutató recenziója azért jelent mérföldkövet számunkra, mert a legmagasabb szintű hazai akadémiai szféra igazolja vissza mindazt, amit a könyv kiválasztásakor és gondozásakor éreztünk: Chris Hayes nem egy múló digitális trendet csípett nyakon, hanem korunk legmélyebb civilizációs válságpontját.
Miközben olvastuk a kritikát, újra és újra ugyanaz a kérdés fogalmazódott meg bennünk, amit valószínűleg minden gondolkodó olvasó feltesz magának a mindennapokban: Valóban ennyire súlyos a helyzet? Tényleg a figyelem lett a digitális korszak olaja, a modern gazdaság legfontosabb nyersanyaga? A rövid válaszunk: egyértelműen igen. A hosszú válasz pedig az emberi kultúra, a társadalmi kohézió és az egyéni szuverenitás jelenleg zajló legfontosabb drámája.
Hogyan jutottunk el odáig, hogy mindenki a figyelmünket akarja?
Ahhoz, hogy megértsük a Chris Hayes által felállított diagnózist, érdemes történelmi távlatba helyeznünk az információ és az emberi kogníció viszonyát. Az emberiség írott történelmének túlnyomó többségében az információ strukturálisan szűkös erőforrásnak számított. Ha valaki a középkorban vagy akár a kora újkorban meg akarta tudni, miként működik a világ, milyen politikai események zajlanak a határokon túl, vagy milyen tudományos áttörések születtek, annak komoly fizikai és anyagi áldozatokat kellett hoznia. Könyveket kellett másoltatnia, távoli könyvtárakba kellett elutaznia, drága újságokat kellett előfizetnie, vagy személyesen kellett felkeresnie a tudás ritka őrzőit. Az információhoz való hozzáférés kiváltság volt, amely időt, jelentős energiát és komoly anyagi tőkét követelt.
A legveszélyesebb csapdákat nem is vesszük észre.
Olvasd el az első fejezetet ingyen, és fedezd fel, hogyan működnek a modern „szirének”.
Ma ennek a struktúrának a radikális, szinte felfoghatatlan ellenkezőjét tapasztaljuk meg nap mint nap. A zsebünkben lapuló okostelefon révén néhány másodperc alatt több információhoz, adathoz, tanulmányhoz és hírhez férünk hozzá, mint amennyit egy 15. századi humanista tudós egész élete során egyáltalán képes lett volna fizikai valójában megpillantani. A Médiakutató recenziójában Dr. Boldog Dalma egy rendkívül plasztikus, történelmi példát idéz a kötetből: a cambridge-i Queens College könyvtára 1472-ben összesen kevesebb mint kétszáz láncolt könyvvel rendelkezett. Ezzel szemben a modern kor embere egyetlen vasárnapi New York Times lapszám elolvasásával több információval szembesül, mint amennyi a teljes 15. századi európai írott világ elérhető tudásbázisa volt. Az információ tehát a hiánygazdaságból átlépett a korlátlan bőség, sőt, a hiperinfláció korszakába.
Ez a radikális bőség azonban kitermelte a maga törvényszerű szűkösségét. Van ugyanis egy tényező az egyenletben, amely az exponenciálisan növekvő adathalmazok ellenére sem tágult, nem változott és nem lett korlátlan: az emberi lény biológiai és kognitív kapacitása. Az emberi nap továbbra is szigorúan 24 órából áll. Az idegrendszerünk, az agyunk feldolgozó képessége nem fejlődött százezerszeresére az elmúlt két évtizedben; biológiailag pontosan ugyanazzal a korlátozott figyelemmel operálunk, mint vadászó-gyűjtögető őseink. Nem tudunk egyszerre ezer dologra fókuszálni, nem tudunk párhuzamosan több mély intellektuális folyamatot futtatni. A figyelmünk abszolút értelemben véges és oszthatatlan erőforrás.
Éppen ezen a ponton lép be a gazdaságtan vastörvénye: ami szűkös, az értékes. Mivel az információ ingyenessé és végtelenné vált, a piaci verseny súlypontja áthelyeződött. A vállalatok már nem az információ birtoklásáért vagy értékesítéséért versenyeznek, hanem azért az egyetlen szűk keresztmetszetért, amely az információt képes befogadni és monetizálni: a felhasználó figyelméért. Nem véletlen, hogy a globális kapitalizmus legértékesebb konglomerátumai ma már nem az olajvállalatok vagy a nehézipari óriások közül kerülnek ki, hanem olyan tech-cégek, amelyeknek elsődleges, szinte kizárólagos „terméke” a mi figyelmünk begyűjtése, finomítása és a hirdetőknek történő továbbértékesítése. Hayes szerint a figyelem a digitális kapitalizmusban pontosan ugyanarra a sorsra jutott, mint a korábbi évszázadokban a föld, a nyersanyagok vagy a fizikai munkaerő: gátlástalanul kolonizálták, árucikké tették és bevonták a globális profittermelés láncolatába.
A szirének már nem a tengeren énekelnek: A technológiai függőség mint üzleti modell
Könyvében – és ezt a Médiakutató recenziója is kiemelten méltatja – Hayes az antik görög mitológia egyik legismertebb történetéhez, Odüsszeusz és a szirének találkozásához nyúl vissza, hogy megértesse velünk jelenlegi helyzetünket. Odüsszeusz, a racionális, előrelátó hős pontosan tudta, hogy a szirének éneke nem csupán szép, hanem biológiailag és pszichológiailag ellenállhatatlan. Tisztában volt vele, hogy amint meghallja azt a földöntúli hangot, racionális énje megszűnik létezni, és a biztos pusztulásba, a szikláknak fogja kormányozni a hajóját. Nem bízott a pillanatnyi akaraterejében. Ehelyett strukturális védelmet alkalmazott: társai fülét viasszal tömte be, magát pedig szorosan az árbóchoz kötöztette, megparancsolva a legénységnek, hogy bármennyire könyörög, ordít vagy fenyegetőzik a szirének énekét hallva, ne oldozzák el, hanem kössék még szorosabbra a köteleket.
Chris Hayes zseniális felismerése, hogy a modern ember pontosan ugyanebben a drámában él, azzal a tragikus különbséggel, hogy nekünk nincsenek matrózaink, akik viasszal a fülükben megmentenének minket, és nincsenek köteleink, amelyek az árbóchoz láncolnának. Ráadásul a szirének már rég nem távoli, mitologikus szigeteken énekelnek. Ott ülnek a zsebünkben, ott vibrálnak a kezünkben, éjjel-nappal, a hét minden napján. Ott vannak az okostelefonok kijelzőjén, a push-értesítésekben, a végtelenített görgetés (infinite scroll) mechanizmusában, a lájkokban, a személyre szabott algoritmusok finomhangolt ajánlásaiban.
Minden egyes alkalommal, amikor csak „egy másodpercre” vagy „egy gyors pillantásra” emeljük fel a telefonunkat – hogy megnézzük a pontos időt vagy ellenőrizzük az időjárást –, egy gigantikus, dollármilliárdokból fenntartott iparág és a világ legfejlettebb szuperszámítógépei lépnek működésbe a háttérben. Az algoritmusok azonnali, mikroszkopikus pontosságú döntést hoznak arról, hogy milyen tartalommal, milyen felháborító hírrel, milyen dopaminlökettel tudják a figyelmünket még harminc másodpercig, még öt percig, még fél óráig fogságban tartani.
Ha őszinték vagyunk magunkhoz, mindannyian átéltük már azt a megdöbbentő, szinte ijesztő élményt, amikor este, lefekvés előtt meg akartunk nézni egyetlen üzenetet, majd negyven perc múlva arra eszméltünk, hogy teljesen idegen emberek videóit görgetjük, vagy felesleges kommentvitákba bonyolódtunk. Nem terveztük. Nem akartuk. Nem hoztunk tudatos döntést arról, hogy erre áldozzuk az életünkből azt a negyven percet. Mégis megtörtént. És ez nem a mi személyes kudarcunk – ez a rendszer tökéletes, mérnöki működésének bizonyítéka. Ez maga az üzleti modell.
Miért érezzük egyre nehezebbnek a koncentrációt? A kognitív kizsákmányolás mechanizmusai
A társadalomban élő, sokat emlegetett narratíva szerint a figyelem lankadása, a mély olvasásra való képtelenség és a koncentráció szétforgácsolódása egyszerűen morális deficit. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a mai generációk fegyelmezetlenebbek, gyengült az emberi akaraterő, vagy hogy a lustaság uralkodott el rajtunk. Úgy teszünk, mintha a digitális detox vagy a fókuszáltság csupán egyéni elhatározás és önfegyelem kérdése lenne. A Médiakutató folyóirat hasábjain Dr. Boldog Dalma kiemelten hangsúlyozza, hogy Hayes könyve éppen ezt a hamis, individualizáló mítoszt rombolja le alapjaiban. A figyelem elszívása és fragmentációja nem egyéni jellemhiba, hanem egy rendszerszintű, aszimmetrikus kognitív háború eredménye.
Az emberi agy evolúciós szempontból nem a modern digitális környezetre tervezett szerv. Az evolúció során azok az őseink maradtak életben, akik azonnal és automatikusan reagáltak a környezet hirtelen ingereire: egy gally reccsenésére (potenciális veszély), egy új gyümölcs feltűnésére (újdonság, táplálék), a törzs tagjainak nonverbális jelzéseire (társas státusz, visszajelzés), vagy a konfliktusokra és a szexualitásra utaló jelekre. Ezek a neurológiai huzalozások mélyen az agytörzsben és a limbikus rendszerben gyökereznek. Amikor a digitális platformok értesítései felvillannak, vagy amikor egy kattintásvadász cím felháborodást generál, az algoritmusok nem a racionális, neokortex alapú döntéshozatali központunkat szólítják meg. Közvetlenül ezeket az ősi, evolúciós reflexeket hackelik meg.
Nem azért görgetünk tovább, mert „gyengék vagyunk”, hanem mert a képernyő túloldalán a világ legjobban fizetett szoftvermérnökei, viselkedéskutató pszichológusai és adatbányászai ülnek, akiknek az az egyetlen feladatuk, hogy az emberi psziché gyengeségeit és evolúciós kódjait feltérképezzék, majd azokat gátlástalanul monetizálják. Hayes könyve rákapcsolja a reflektort erre a mechanizmusra: folyamatos és egyenlőtlen figyelemharc közepén élünk. Ebben a harcban mindenki – a politikai szereplők, a bulvár hírportálok, a streamerek, az influenszerek, a hirdetők és maguk a tech-platformok – ugyanazért a véges, nem megújuló emberi erőforrásért küzdenek. Ennek a küzdelemnek a mellékterméke pedig az emberi figyelem teljes szétforgácsolódása, a szorongás növekedése és a kollektív mentális egészség drasztikus romlása.
Az internet elszaródása nem véletlen: A figyelem mint romboló valuta
Korábban mi magunk is külön cikkben foglalkoztunk azzal a jelenséggel, amelyet az internetes kultúrában és a médiatudományban az utóbbi években csak „enshittification” (magyarul az internet fokozatos leromlása vagy elszaródása) néven emlegetnek. Mindannyian érezzük ezt a mindennapokban: az internet, amely egykor az emberi tudás, a szabad kapcsolódás és a demokratikus párbeszéd ígéretes, utópisztikus tereként indult, mára egyre nyomasztóbbá, agresszívabbá és használhatatlanabbá vált. Elárasztják a webet a kattintásvadász, valójában semmitmondó címek, a mesterségesen generált politikai és társadalmi megosztottságok, a toxikus düh, a felszínes influenszer-tartalmak és az átláthatatlan reklámzaj. A minőségi, mély, átgondolt tartalom háttérbe szorul, míg a hangos, megosztó és üres szenzációhajhászás dominál.
Chris Hayes kötete erre a strukturális romlásra is megfellebbezhetetlen magyarázatot ad. Ha egy gazdasági és információs rendszerben a figyelem az egyetlen elfogadott és érvényes valuta, akkor a rendszer evolúciója szükségszerűen és elkerülhetetlenül azoknak a szereplőknek és tartalomtípusoknak fog kedvezni, amelyek a leghatékonyabban, a legkisebb ellenállás mentén képesek ezt a valutát kisajátítani. A rendszernek nem célja az igazság feltárása, nem célja a bölcsesség átadása, és nem érdeke a társadalmi béke vagy a mentális egyensúly fenntartása. Az algoritmus számára az egyetlen releváns mérőszám az elköteleződés (engagement), vagyis az, hogy hány másodpercig tartottuk a szemet a képernyőn.
Mivel az emberi agy a legerőteljesebben és legtovább a negatív érzelmekre – a dühre, a felháborodásra, a félelemre, az erkölcsi felháborodásra és a törzsi szembenállásra – fókuszál, az algoritmusok szisztematikusan ezeket a tartalmakat fogják felhangosítani és terjeszteni. A konfliktus és a polarizáció a modern digitális világ legértékesebb üzemanyagává vált. Az internet leromlása tehát nem egy sajnálatos tervezési hiba, nem a technológia véletlen kisiklása, hanem a figyelemgazdaság logikus, matematikai és gazdasági végkifejlete. Egy olyan világban, ahol a figyelem a tét, a csend, a megfontoltság és a valódi érték szükségszerűen háttérbe szorul.
Van kiút a figyelemgazdaságból? A kognitív szuverenitás visszaszerzése
Chris Hayes könyvének – és a Médiakutatóban megjelent recenziónak is – az egyik legnagyobb erénye, hogy nem ragad le a sötét diagnózisnál. A Szirének csábítása nem egy technofób kiáltvány, amely azt követeli, hogy dobjuk a folyóba az okostelefonjainkat, és költözzünk vissza a barlangokba. Nem is a múltba révedő, nosztalgikus siránkozás a „régi szép időkről”, amikor még minden jobb volt. Sokkal inkább egy húsbavágó, ébresztő jellegű figyelmeztetés a jelen és a jövő embere számára.
Hayes szerint a kulcskérdés nem az, hogy használjuk-e a modern technológiát, hanem az, hogy a hatalmi és irányítási vektornak melyik az iránya. Mi használjuk az eszközöket céljaink elérésére, vagy az eszközök használnak minket a platformok profitjának maximalizálására? Ez a kérdés első hallásra elvont filozófiai dilemmának tűnhet, ám valójában a legmélyebb egzisztenciális gyakorlat.
Minden egyes alkalommal, amikor képesek vagyunk tudatosan félretenni a telefont; amikor nem reagálunk azonnal egy értesítés csipogására; amikor időt és mentális energiát szánunk egy hosszú, komplex könyv vagy egy mélyenszántó tanulmány elolvasására; amikor végig tudunk figyelni egy baráti beszélgetést anélkül, hogy a kijelzőre pislantanánk – valójában egy apró, de forradalmi tettet hajtunk végre. Visszavesszük a kognitív szuverenitásunkat.
A figyelem ugyanis nem csupán egy absztrakt gazdasági erőforrás a sok közül. A figyelem maga az életünk. Amire a figyelmünket fordítjuk, abból épülnek fel a gondolataink, abból formálódnak az emberi kapcsolataink, abból születnek a döntéseink, és végső soron abból kovácsolódik össze az identitásunk. Ha átadjuk a figyelmünk feletti irányítást profitorientált algoritmusoknak, akkor az életünk feletti irányítást adjuk át nekik. Az olvasás, a könyvek világa ezért vált mára a legfontosabb ellenállási bázissá: a könyv az a médium, amely nem szakít meg, nem küld értesítést, nem akar eladni semmit olvasás közben – egyszerűen megköveteli és cserébe megóvja a figyelmünket.
Miért vagyunk büszkék kiadóként erre a tudományos elismerésre?
A Médiakutató folyóiratban megjelent recenzió mérhetetlenül sokat jelent könyvkiadónk egész közössége számára. Nem pusztán azért, mert egy nagy presztízsű szakmai folyóirat foglalkozott az egyik legfontosabb kiadványunkkal, hanem mert a kritika tudományos szempontból is igazolja és megerősíti azt az intellektuális és kulturális krédót, amiért nap mint nap dolgozunk. Amikor először olvastuk Chris Hayes kéziratát, azonnal tudtuk, hogy ezt a könyvet el kell juttatnunk a magyar olvasókhoz. Éreztük, hogy ez a mű nem egy újabb gyorsan múló digitális divatszó köré épített esszé, hanem korunk egyik legfontosabb társadalmi, gazdasági és emberi problémájának pontos, könyörtelen látlelete.
Dr. Boldog Dalma recenziója egy különösen izgalmas, finom szakmai iróniával zárul. Megjegyzi, hogy a könyv borítója akár félre is vezetheti az olvasót, mert a vizuális zaj szinte maga is illusztrálja azt a figyelemért folyó harcot, amelyről a kötet szól – a borító vibrálása mintha maga is csapdába ejtené a tekintetet. Ebben az észrevételben valóban van némi konstruktív irónia, és erre mi is reflektáltunk egy külön bejegyzésünkben, hogy esetleg a Figyelemrablók cím és egy letisztultabb borító hatásosabb lett volna. Mindenesetre a jelen borítót dicsérve, ha egy könyv képes arra, hogy radikális őszinteségével és intellektuális erejével néhány órára kiszakítson minket abból a digitális zajból, amely elől menekülni próbálunk, akkor már megtette az első, sorsfordító lépést.
Büszkén és szívből ajánljuk Chris Hayes: Szirének Csábítása – Hogyan vált a figyelem a világ legveszélyeztetettebb erőforrásává című könyvét minden tudatos olvasónak, pedagógusnak, szülőnek, média szakembernek és mindenkinek, aki szeretné visszakapni az irányítást a saját elméje, ideje és élete felett. A teljes, lenyűgöző recenziót a Médiakutató 2026. nyári számában olvashatjátok el online és nyomtatott formában egyaránt.
Mi pedig kiadóként ígérjük: a jövőben is olyan köteteket hozunk el nektek, amelyek nem elfedik vagy eltorzítják a valóságot, hanem segítenek megérteni azt a komplex, zajos világot, amelyben nap mint nap élnünk és boldogulnunk kell.
Szerezd be a Szirének csábítása könyvet magában vagy könyvcsomag részeként:
🎧 Vagy hallgasd meg hangoskönyvként
